Jó másfél hónapja, nyár közepén kezdtem el hirdetni egy csoportot, Megküzdési stratégiák címmel. Mire meghirdettem, túl voltam jó néhány órán, amit beletettem ebbe a tematikába. Kitaláltam, milyen állomásokon át ívelne a folyamat, mikor, milyen verset, szöveget olvasnék fel, milyen zenét hallgatnánk hozzá, milyen témákat érintenénk mindenképpen ahhoz, hogy a tízalkalmas folyamat végén mindenki úgy érezze, gazdagodott. Persze a folyamatot mindig alakítják a résztvevők is, ezért ki lehet tűzni sarokpontokat, de a teljes folyamatot nem lehet pontosan kitalálni, leírni, hiszen minden csoport más és más, a konkrét résztvevők személyiségétől és aktuális élethelyzetétől sosem független. A csoportba öten jelentkeztek – és a csoport végül mégsem jött létre, mert végül kevesen voltak.
Hány ember kell egy csoporthoz? Szociológiai értelemben minimum három. Művészetterápiás csoportokban az ideális a 5-9 fő, ennél több emberrel nehéz lenne dolgozni, mert nem jutna mindenkire elég idő és elég figyelem. Ennél kevesebbel nem elég hatékony, folyton változó, előre bejósolhatatlan létszámmal viszont szinte lehetetlen. A művészetterápiás módszert ugyan egyéni terápiákra is lehet használni, de másképp épül fel egy-egy alkalom, ha egyénileg dologozunk valakivel és másképp, ha csoportban. Kétszemélyes helyzetben mások a hangsúlyok, más az ütemezés és némileg a feladatok is módosulnak a csoportban történő munkához képest. Amikor csoportot tervezek, úgy számolom ki az egyes alkalmak témáit és feladatait, hogy mindenkire elegendő idő jusson. Ha öt főre tervezem az alkalmat, az bizony két emberrel döcögni fog, ott rögtönözni kell. Persze mindig rugalmasnak kell lenni, de ez plusz alkalmazkodást is kíván. Nemcsak tőlem, a jelen lévő csoporttagoktól is. Ha csoportfeladatot tervezek öt-hat főre, az páros munkában nem úgy fog működni. És hogy hogyan lesz az öt jelentkezőből kettő? Vis major. Bármi közbejöhet. Bármi, ha nem elég fontos az ottlét. És néhány dolog még akkor is, ha valóban fontos.
Különösen nehéz, ha a bizalomépítés időszakának kezdetén, épp az első alkalom sérül, mert azt szinte lehetetlen helyreállítani. Akár önhibáján kívül nem tudott eljönni valaki mégsem, akár az a helyzet áll elő, hogy kiderül, valaki nem ismeri az elköteleződés, a szavahihetőség, a másokért is vállalt felelősség fogalmát, a csoport borul. Ha egy emberrel történik valami, kivédhető. Az első alkalom egy hiányzóval is nagyon nehéz helyzetet teremt, két hiányzóval alapvetően változik meg – és öt ember helyett kettővel megcsinálni ugyanazt, az lehetetlen. Aki felelőtlen saját vállalásait tekintve, az ilyenkor nemcsak a saját épülését akadályozza meg és veszélyezteti, hanem a jelenlévő többiekét is. Ha az első alkalomkor több irányból is sérül a csoport, elvész a bizalom, a beletett idő, a sok előzetes munka, és az addig ráköltött pénz is – hiszen nincs ingyen sem az idő, sem a teremfoglalás, sem az eszközök.
Persze mindenből lehet tanulni, még ha nem is mindenből esik jól tanulni. Nagy tanulság, hogy bármennyire is szeretek egy témát, nem szabad jobban akarni egy csoport létrejöttét, mint ahogyan azt a résztvevők akarják. Türelmesen ki kell várni, amíg megfelelő számú jelentkező összejön, nem szabad sürgetni, sem korábban, sem kevesebb emberrel elindítani.
És végül: nem szabad feladni. Akkor sem, ha úgy tűnik, túl nagy veszteség és fájó kudarc elengedni. Meg lehet csinálni máskor, másutt, másokkal, kicsit másképp – hiszen minden megvalósult vagy megvalósulatlan folyamattal épül és fejlődik a terapeuta is.
