A művészetterápiás foglalkozások semmiféle művészi előképzettséget vagy tehetséget nem igényelnek – halljuk, látjuk a hirdetésekben, és szóban is mindig elmondják a terapeuták. De vajon ez igaz? Tényleg nem kell tudni rajzolni? Nem kell kreativitás? Kézügyesség? Fantázia? Nem kell tudni, hogy miben más a porpasztell és az olajpasztell? Nem baj, ha valakinek tizenévesen volt utoljára festőecset a kezében? Nem gond, ha nem tudja, mi a különbség az akvarell és az akrilfesték közt? Olyan szívesen jelentkeznék – mondják sokan – de én tényleg nem tudok rajzolni! Sosem tudtam! Botfülem van, botkezem, botlábam… És erre a terapeuta azt feleli: semmiféle hátrányt nem szenved amiatt senki, hogy úgy hiszi magáról, hogy nem tud rajzolni. Mert itt igazán nem kell tudni. De tényleg nem számít?
Nos, a hír igaz!
Ahhoz, hogy az alkotás terápiás hatásai érvényesüljenek, nem kell tudni rajzolni. Egy kicsit sem. Elég, ha valaki képes megfogni egy eszközt – krétát, cseruzát, ecsetet, agyagot, papírt, ollót, ragasztót – és képes nyomot hagyni vele. Ha el tudja vágni, össze tudja tépni, meg tudja gyűrni vagy ragasztóval be tudja kenni a papírt, már jó. Ha a kezébe vett kréta, ceruza, festék, tus nyomot hagy a papíron, már jó. Ha az agyagba bele tudja nyomni egy ujját, vagy ha egy darab agyagot megcsavar, már jó. Ha meghall egy zenét, verset, egyéb szöveget, és azon elgondolkodni, ha dúdolni kezdi, ha fejben folytatja, már jó.
Nem az esztétikailag is értékelhető alkotásokért dolgozunk. Az eszközök használata tanulható – ha valaki szeretne benne fejlődni, az lehetséges. A kreativitás, a kézügyesség, a fantázia fejleszthető, az ember változik – többek közt ezek a változások adják a terápiás hatást is.
Nem tilos persze esztitikailag is értékelhető alkotásokat létrehozni, de nem elvárás, nem cél. Mutatok néhány alkotást – mind más, de mind része volt a változásnak. Egyik sem ér többet vagy kevesebbet a többinél.
