Sokszor félünk váltani, változtatni. Biztonságosabbnak tűnik az, ami már van, amit már ismerünk – vagy amiről úgy véljük, hogy ismerjük.
Képzeld el, hogy hajótörést szenvedsz egy esti, partközeli hajókázás során. Sötét van, nem látod a társaidat, nem tudod, élnek-e még egyáltalán. Belekapaszkodsz a hajó egy darabjába. Szép nagy darab falap, lebeg a vízen, valamiben megakadhatott, nem is halad semerre, csak együtt mozog a vízzel, hullámzik a víz tetején. te pedig kapaszkodsz. A szilárd test, amit fogsz, amire támaszkodhatsz nagy segítség. Eleinte biztosan az: szilárd pont a hullámzó vízben. Kifújod magad, talán megpróbálsz rá felmászni, talán csak két kézzel kapaszkodsz, de a tested a vízben van. Érdemes-e elengedni a biztos támaszod? Első hallásra úgy tűnik, hogy nem. Jó érzés, hogy van mibe kapaszkodnod. Talán a fadarab elég nagy és elbír többeteket is. Talán társakra tehetsz szert a bajban, talán már nem vagy egyedül. Első hallásra talán már a kérdés is abszurd, hogy érdemes-e elengedni a biztos támaszod. Miért engednéd el? A bizonytalanért? Hiszen megtart. Bízol benne. Aztán kivilágosodik. Meglátod, hogy alig néhány száz méternyire van a part. A vidék lakott, a part népes most is: kikötő, strand, bárok, éttermek, napernyők. Kicsit messze van, de nem elérhetetlen. Ha észrevennének, talán segítenének is, vannak csónakjaik és vízi mentőik is. Kicsit talán ijesztő elengedni a sziklán fennakadt biztos fadarabodat, úgyhogy egyelőre kapaszkodsz, nézed a partot és a parti nyüzsgést. Egy nagy hullám kijjebb libbenti a sziklától a biztonságos fát, már nincs fennakadva, sodródik a hullámokkal. Azt veszed észre, nem a part, hanem a nyílt víz felé tart. Még mindig ijesztőnek tűnik, hogy elengedd, hátat fordíts neki és teljes erődből úszni kezdj – de már ijesztő a korábban menedéknek hitt fába kapaszkodni is. Egyik társad felül rá, hív, hogy mássz fel hozzá te is. Egy másik is felmászik, de ő nem hív magával senkit, kezdi lefejteni a kapaszkodó ujjaitokat, azt mondja, fél, hogy elsüllyesztitek a tutajt, amin ül. Valaki megunja a harcot, leválik a menedékről és úszni kezd a part felé. Néhány perc múlva már alig látjátok. Lehet, hogy belefulladt? Talán nem, mintha felbukkanna újra! Nemcsak felbukkan, de már közel van a parthoz, mindjárt a lábára állhat és kisétálhat. Micsoda mázlista! Akkor engedte el a biztosnak tűnő kapaszkodót, amikor az még közelebb volt a parthoz. Mióta elúszott a part felé, ti sodródtatok kifelé. Akkor kellett volna neked is lépni! Már késő? De később még inkább késő lesz. Az egyik hív, hogy mássz fel, a másik eltaszít, egy harmadik, aki veled együtt kapaszkodva úszik, rimánkodik, hogy ne hagyd magára. Nem mer elindulni, maradj vele te is! Fél a tengertől, de a tutajon ülő társaktól is. Egyre messzebb sodródtok a parttól, már kevésbé látszik. Többet kell már úszni, hogy elérd, nem biztos, hogy menni fog. De később még messzebb lesz és az éhezéstől, szomjazástól, kapaszkodástól, harcoktól majd egyre erőtlenebbé válsz. Elindulsz? Gyűjtöd az érveket, gyűjtöd a bátorságod, bizonytalankodsz – és közben távolodsz a céltól. Aztán veszel egy nagy levegőt és elindulsz. Arra, amerre te akarsz menni, a saját erődből, a saját célodnak megfelelően. Nem lesz könnyű út, de elindultál és közeledsz a parthoz. Úszol, néha vizet nyelsz, fáradsz, küzdesz, hiányzik a tutaj biztonsága, hiszen nincs mibe kapaszkodnod. Az egykor biztonságot nyújtó deszka és egykori társaid már nem látszanak. Továbbsodródtak – akár ki a nyílt tengerre, akár egy másik, távolabbi partszakasz felé. De te egyre jobban látod a partot. Nagy munka volt, sok erőt kívánt. Hamarosan leér a lábad, hamarosan kiérsz.
Semmi nem lehet rosszabb annál, mint hogy meg sem próbáltad.