Egy nehéz poszt

Jó másfél hónapja, nyár közepén kezdtem el hirdetni egy csoportot, Megküzdési stratégiák címmel. Mire meghirdettem, túl voltam jó néhány órán, amit beletettem ebbe a tematikába. Kitaláltam, milyen állomásokon át ívelne a folyamat, mikor, milyen verset, szöveget olvasnék fel, milyen zenét hallgatnánk hozzá, milyen témákat érintenénk mindenképpen ahhoz, hogy a tízalkalmas folyamat végén mindenki úgy érezze, gazdagodott. Persze a folyamatot mindig alakítják a résztvevők is, ezért ki lehet tűzni sarokpontokat, de a teljes folyamatot nem lehet pontosan kitalálni, leírni, hiszen minden csoport más és más, a konkrét résztvevők személyiségétől és aktuális élethelyzetétől sosem független. A csoportba öten jelentkeztek – és a csoport végül mégsem jött létre, mert végül kevesen voltak.

Hány ember kell egy csoporthoz? Szociológiai értelemben minimum három. Művészetterápiás csoportokban az ideális a 5-9 fő, ennél több emberrel nehéz lenne dolgozni, mert nem jutna mindenkire elég idő és elég figyelem. Ennél kevesebbel nem elég hatékony, folyton változó, előre bejósolhatatlan  létszámmal viszont szinte lehetetlen. A művészetterápiás módszert ugyan egyéni terápiákra is lehet használni, de másképp épül fel egy-egy alkalom, ha egyénileg dologozunk valakivel és másképp, ha csoportban. Kétszemélyes helyzetben mások a hangsúlyok, más az ütemezés és némileg a feladatok is módosulnak a csoportban történő munkához képest. Amikor csoportot tervezek, úgy számolom ki az egyes alkalmak témáit és feladatait, hogy mindenkire elegendő idő jusson. Ha öt főre tervezem az alkalmat, az bizony két emberrel döcögni fog, ott rögtönözni kell.  Persze mindig rugalmasnak kell lenni, de ez plusz alkalmazkodást is kíván. Nemcsak tőlem, a jelen lévő csoporttagoktól is. Ha csoportfeladatot tervezek öt-hat főre, az páros munkában nem úgy fog működni. És hogy hogyan lesz az öt jelentkezőből kettő? Vis major. Bármi közbejöhet. Bármi, ha nem elég fontos az ottlét. És néhány dolog még akkor is, ha valóban fontos.

Különösen nehéz, ha a bizalomépítés időszakának kezdetén, épp az első alkalom sérül, mert azt szinte lehetetlen helyreállítani. Akár önhibáján kívül nem tudott eljönni valaki mégsem, akár az a helyzet áll elő, hogy kiderül, valaki nem ismeri az elköteleződés, a szavahihetőség, a másokért is vállalt felelősség fogalmát, a csoport borul. Ha egy emberrel történik valami, kivédhető. Az első alkalom egy hiányzóval is nagyon nehéz helyzetet teremt, két hiányzóval alapvetően változik meg – és öt ember helyett kettővel megcsinálni ugyanazt, az lehetetlen.  Aki felelőtlen saját vállalásait tekintve, az ilyenkor nemcsak a saját épülését akadályozza meg és veszélyezteti, hanem a jelenlévő többiekét is. Ha az első alkalomkor több irányból is sérül a csoport, elvész a bizalom, a beletett idő, a sok előzetes munka, és az addig ráköltött pénz is – hiszen nincs ingyen sem az idő, sem a teremfoglalás, sem az eszközök.

Persze mindenből lehet tanulni, még ha nem is mindenből esik jól tanulni. Nagy tanulság, hogy bármennyire is szeretek egy témát, nem szabad jobban akarni egy csoport létrejöttét, mint ahogyan azt a résztvevők akarják. Türelmesen ki kell várni, amíg megfelelő számú jelentkező összejön, nem szabad sürgetni, sem korábban, sem kevesebb emberrel elindítani.

És végül: nem szabad feladni. Akkor sem, ha úgy tűnik, túl nagy veszteség és fájó kudarc elengedni. Meg lehet csinálni máskor, másutt, másokkal, kicsit másképp – hiszen minden megvalósult vagy megvalósulatlan folyamattal épül és fejlődik a terapeuta is.

Beszámoló a betekintőről

Nagyon készültem erre az alkalomra, eleinte úgy is tűnt, hogy a betekintő csoport betelt – végül mégis családiasan kis létszámban töltöttük a délutánt. A résztvevők egyike sem vett még részt hasonló programon, a technikákat is csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem ismerték. Hamarosan kapunk tőlük néhány sornyi írásos visszajelzést – de addig is hozzájárultak ahhoz, hogy megmutassam az alkotásaikat.

Az első téma az ősz volt, illetve a változások, ehhez porpasztell krétát használtunk, a második alkotás pedig egy válasz arra a kérdésre, hogy „mi a jó?” – ezt montázzsal oldottuk meg.

De én tényleg nem tudok rajzolni! Nem baj?

A művészetterápiás foglalkozások semmiféle művészi előképzettséget vagy tehetséget nem igényelnek – halljuk, látjuk a hirdetésekben, és szóban is mindig elmondják a terapeuták. De vajon ez igaz? Tényleg nem kell tudni rajzolni? Nem kell kreativitás? Kézügyesség? Fantázia? Nem kell tudni, hogy miben más a porpasztell és az olajpasztell? Nem baj, ha valakinek tizenévesen volt utoljára festőecset a kezében? Nem gond, ha nem tudja, mi a különbség az akvarell és az akrilfesték közt? Olyan szívesen jelentkeznék – mondják sokan – de én tényleg nem tudok rajzolni! Sosem tudtam! Botfülem van, botkezem, botlábam… És erre a terapeuta azt feleli: semmiféle hátrányt nem szenved amiatt senki, hogy úgy hiszi magáról, hogy  nem tud rajzolni. Mert itt igazán nem kell tudni. De tényleg nem számít?

Nos, a hír igaz!

Ahhoz, hogy az alkotás terápiás hatásai érvényesüljenek, nem kell tudni rajzolni. Egy kicsit sem. Elég, ha valaki képes megfogni egy eszközt – krétát, cseruzát, ecsetet, agyagot, papírt, ollót, ragasztót – és képes nyomot hagyni vele. Ha el tudja vágni, össze tudja tépni, meg tudja gyűrni vagy ragasztóval be tudja kenni a papírt, már jó. Ha a kezébe vett kréta, ceruza, festék, tus nyomot hagy a papíron, már jó. Ha az agyagba bele tudja nyomni egy ujját, vagy ha egy darab agyagot megcsavar, már jó. Ha meghall egy zenét, verset, egyéb szöveget, és azon elgondolkodni, ha dúdolni kezdi, ha fejben folytatja, már jó.

Nem az esztétikailag is értékelhető alkotásokért dolgozunk. Az eszközök használata tanulható – ha valaki szeretne benne fejlődni, az lehetséges. A kreativitás, a kézügyesség, a fantázia fejleszthető, az ember változik – többek közt ezek a változások adják a terápiás hatást is.

Nem tilos persze esztitikailag is értékelhető alkotásokat létrehozni, de nem elvárás, nem cél. Mutatok néhány alkotást – mind más, de mind része volt a változásnak. Egyik sem ér többet vagy kevesebbet a többinél.