Meseterápia

Mesét hallgatni, meséket olvasni felnőttként is jó. Hogy melyik életkorban épp milyen mesék szólítanak meg bennünket, az erősen függ attól, épp mi foglalkoztat, melyik mesében, melyik szereplőben találjuk meg magunkat. Ugyanaz a mese másként szólít meg minket, mint akár a mellettünk ülő csoporttagokat, akár saját magunkat egy más élethelyzetben. A meséket hallgatni, a mesék nyomán alkotni felszabadító, rejtett tudásokat tudatosító tevékenység. Amíg rajzolunk, magunkat formáljuk, amikor megosztjuk az alkotásokat egymással és beszélünk róluk, magunkat fejlesztjük. Mi magunk vagyunk, akik – ha eleinte akár csak egy percre is – kiszabadulunk az aranykalitkából, mi magunk fonunk a gyökereinkből erős kapcsokat, mi áhítozunk kincsekre, mi magunk vagyunk a kígyó, aki önnönmagával verseng, mi ülünk fel félelmeink medvéjére, hogy megszerezzük saját bátorságunkat. Mi magunk vagyunk a mese, bennünk van a varázslat.

Elhagyom, továbbviszem…

Az ősznél maradva még mindig az volt a vezető téma, hogy mi az, ami elpusztul, elromlik, elrohad ősszel a természetben, és az életünkben, és hogy van-e ennek az elmúlásnak, romlásnak szépsége, haszna, értelme. Miért rossz és miért jó a múlandóság, eredhetnek-e új dolgok a régiből, jók a rosszból, élet a halálból. Montázst készítettünk, a feladat az volt, hogy a csoporttagok a kép bal oldalán jelenítsenek meg olyan dolgokat, amiket otthagynának, ami már nem kell, felesleges – illetve a másik oldalon olyasmit, ami érték számukra, amit vinnének tovább vagy ami felé szívesen elindulnának. Beszélgettünk is az alkotások nyomán saját életünkről, tapasztalásainkról – döbbenetes mélységek tárultak fel, és remélem, beindult a sebek gyógyulásának hosszú folyamata is.

November

A novemberi kertben még nyílnak virágok, még van fa, ami zöldell, még nő a fű. A hőmérséklet még meghaladhatja a tíz fokot, de a tizennyolcat már nemigen éri el. Néha átdereng a ködön a nap – de sok a köd. Talaj menti fagyok már többször előfordulhatnak. Későn kel a nap és korán lemegy. Az októberben még színpompás fák közül sok már teljesen kopasz, sok fán alig-alig zörög már levél, ha jön a szél. És a szél jön, hűvös, sőt, kellemetlenül hideg is lehet. Sok a szürke, sok a barna. A kertben sok növény elszáradt, rothadásnak indult. Vajon van-e szépsége a rothadásnak vagy a penésznek? Az elmúlásnak? Van-e jó a múlandóságban? Szerethetjük-e azt, hogy valami már nem ifjúkori fényében ragyog? Tetszhet-e egy foltos levél? Egy foltos arc vagy kéz? Milyen lehet megöregedni? Lehet valami jó az öregségben? – ezekről beszélgettünk alkotás előtt és után.

 

az én októberem

Milyen számomra az október? Milyen általában és milyen most? Mi az a belső kép, amivel a legjobban ki tudom fejezni, hogy hogy érzem magam? A zenével,  versolvasással, relaxációval meghívott képek segítségével könnyebb beszélni arról, kiben milyen érzések vannak épp.

októberi kollázsok

Magunkról beszélgettünk – az október kapcsán. Milyen érzések fognak el ősszel? Milyen számomra ez az október? Melyek azok a növények, növényrészletek, amelyekkel a leginkább ki tudom fejezni az érzéseimet?

Mindenki ugyanarról az asztalról válogathatott – mégis teljesen más színvilágú és hangulatú kollázsok születtek, teljesen eltérő személyes élményekkel és történetekkel.

De miért kell fizetni érte?

ezt a kérdést tette fel a közös sétára hívó hirdetésemet látva egy ember. Megköszöntem neki a kérdést – és komolyan is gondoltam a köszönetet, mert kérdésével módot adott nekem arra, hogy jobban kifejtsem, amit a segítő sétálásról gondolok, vagyis egy rövid hirdetés szövegénél hosszabban is érvelhessek amellett, hogy szokatlan (de vajon tényleg szokatlan?) szolgáltatásomért miért kérek díjazást.  Aztán úgy gondoltam, felteszem ide a honlapra is a választ – hiszen valószínűleg többekben is megfogalmazódott ez a kérdés. Íme, a válaszom:

Kedves Csaba! Nagyon köszönöm a kérdését!

Úgy sejtem, ha szolgáltatást vesz igénybe, Ön is fizetni szokott érte – ez a hirdetés pedig egy szolgáltatást hirdet, amely szolgáltatás arról szól, hogy az én saját időmet (az úgynevezett munkaidőmet) arra fordítom, hogy valaki másnak (egy idegennek) az igényeit a saját igényeim elé helyezem, vagyis például az ő tempójában és az általa mondott helyen sétálunk, az ő igényei szerinti témákról, az ő problémáiról beszélgetve.

Talán az Ön számára meglepő, hogy van erre igény – de gondoljon bele, hogy nagyon sok magányos ember van Budapesten, sőt, Rákosmentén is, akiknek a testi és lelki egészsége fenntartásához nagyon hiányzik az, hogy rendszeresen kimozduljon az otthonából és rendszeresen beszélgethessen valakivel, aki érdemben odafigyel rá.

Az ismert szolgáltatások mind hasonlóan működnek: ha én megmosom saját hajamat, nem fizetek érte – de ha fodrászhoz megyek, annak van egy díja. Ha levágom és befestem a körmömet, azt magamnak nyilván ingyen csinálom – de a körmösnek fizetek érte. Ha vezetem az autómat, a benzinköltségen és az amortizáción kívül alig kell fizetnem valamit – ha taxival (vagy tömegközlekedéssel) utazom, annak van egy szolgáltatási díja is. Ha megtanulok valamit önállóan, akkor az ingyen van – ha tanárhoz járok, óradíjat fizetek neki. Ha én gyógyítom és ápolom otthon a hozzátartozóimat, az nem kerül pénzembe – ha más ápolja és gyógyítja, az bizony nem olcsó. Pénzbe kerül a gyerekfelügyelet is – de sokaknak mégis megéri, hogy nem napi 24 órában vannak a kiskorú gyerekükkel. Ha magam próbálom védeni magam a bíróságon, az sokkal olcsóbb ugyan, mint ügyvédet fogadni – ugyanakkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy hatékonyan tudom képviselni magamat. Ha én raknám otthon a tetőt… – na, abba jobb bele sem gondolni!

Ezek a példák mind azt mutatják, hogy sok esetben akkor jár jobban az ember, ha igénybe vesz egy professzionális szolgáltatást, mert vagy időt spórol vele, vagy pénzt – vagy egyszerűen a tevékenység minőséget és a hatékonyságot javítja azzal, hogy egy szakképzett segítő is közreműködik.

Üdvözlettel:Németh Márta

Hogyan tekintsünk a művészetterápiás folyamat alkotásaira?

Az előző posztban megosztottam néhány képet, amelyeket a művészetterapeuta-képzés részeként megrendezett, kötelező táborban készítettem. Ha nekem tetszenek is, és örömmel mutatom is meg másoknak, tudom, hogy a megosztott alkotásoknak nincs komoly művészeti értékük – de emiatt nem bánkódom. A művészetterápiás alkotófolyamatok eredményeképp egyáltalán nem elvárás az, hogy maradandó képzőművészeti értéket hozzunk létre, sőt, még az sem, hogy az elkészült alkotás harmonikus, esztétikus vagy bárki számára értelmezhető vagy élvezhető kép vagy tárgy legyen. A művészetterápiában az alkotás folyamata a döntő, az alkotó személyben megbúvó érzések, élmények kifejezése, kívülre tétele a cél. Ezek az érzések vagy élmények lehetnek nagyon negatívak is, és nem ritka, hogy a megszülető alkotás sötét, kaotikus, kusza, rémisztő és senki nem nevezné kimunkáltnak vagy esztétikusnak azt. Nem baj – ez is a gyógyulási folyamat része. A megszülető alkotások megjelenésével, kinézetével szemben soha nincsenek elvárások. Ezért is mondhatja bátran mindenki, aki művészetterápiás csoportba vár résztvevőket, hogy semmiféle rajzos, kézműves előképzettség, tehetség vagy tudás nem feltétele a részvételnek – még csak kézügyességre vagy különösebb fantáziára sincs szükség ahhoz, hogy valaki részt vegyen egy ilyen csoportban és végigmenjen saját belső folyamatain.

A művészetterápiás folyamat során gyakran készítünk montázsokat, kollázsokat, rajzolunk, festünk, agyagozunk – de az alapvető eszközök használatát a terapeuta mindig megtanítja (ceruza, ecset, porpasztell, olajpasztell, viaszkréta, szén, agyag). Jó nézni, hogy sokszor olyan emberek, akik akár az elmúlt ötven évükben sem nyúltak rajzeszközhöz, milyen elmélyülten, sokszor felszabadultan alkotnak. Már egy-egy foglalkozás is hozhat megkönnyebbülést, örömöt – egy néhány hónapos folyamat pedig szinte kivétel nélkül mindenkin pozitív nyomokat hagy.

Noha művészetterápiás csoportot idén még nem indítok, ősztől több olyan csoportom is indul, ahol megmutatok és felhasználunk néhány olyan eszközt, amelyeket a művészetterápia is eszközként használ.