Kereslet – kínálat

Sokan keresnek online csoportokat a covid visszaszorulását követően is – és ez érthető igény, hiszen rengeteg időt meg tudunk spórolni azzal, ha nem utazunk sehová, le tudjuk nullázni a terembérletet, ha mindenki a saját otthonából jelentkezik be – és amire piaci igény mutatkozik, arra hamarosan megjelenik a kínálat is. Úgy tűnik, mindenki jól jár. Érdemes azonban nagyon körültekintően végiggondolni, hogy megéri-e, ugyanis nem minden onlinosítható tetemesebb veszteségek nélkül – és van, ami még azzal sem.

Vannak olyan módszerek, amelyeknél számít a térköztartás, az egymáshoz való közelség vagy távolság, ahol szerepe van az érintéseknek, a mozdulatoknak, az illatoknak – ezek online sosem fognak hitelesen működni. Pszichodráma csoportot én sosem választanék online, olyan lenne, mint egy online ebéden részt venni. Látjuk a terített asztalt, de venni nem tudunk róla, inkább csak fokozza az éhségünket és a vágyakozásunkat, mintsem kielégítene bármilyen valós szükségletet.

Vannak olyan módszerek, ahol némi megalkuvással lemondhatunk arról, hogy kézbe vegyük, megtapintsuk, megszaglásszuk az alkotásokat. A művészetterápiát, ahol képzőművészeti alkotásokat hozunk létre egy közös térben, én hatékonyabbnak és egyben hitelesebbnek is tartom személyes jelenléttel, túl sok olyan fontos elem vész el belőle, ami mond valamit rólunk, nekünk – de nem tartom kizártnak, hogy erős szükséghelyzetben egy nagyon jól képzett és tapasztalt terapeuta így is kézben tudja tartani a folyamatot és képes kezelni a megoldást igénylő helyzeteket.

Az irodalomterápiás módszertan tényleg hatékonyan és hitelesen működik az online térben is – de még erre is azt mondom, hogy ha van valakinek lehetősége jelenléti csoportba menni, tegye azt.

Mindenképpen erősen javaslom, hogy mielőtt bárki akár egyéni, akár csoportterápiát választana, nézze meg alaposan, hogy ki(k) vezeti(k) az adott ülést vagy csoportfolyamatot. Egy felelős szakember sosem indít olyan csoportot, amiről tudható, hogy nem működik, mert szakmaiatlan és hiteltelen lenne. Egy felelős szakember nem indít online csoportot olyan módszerrel, ami igényli a személyes jelenlétet. Egy felelős szakember nem indít naponta több online csoportot csak azért, mert lenne rá jelentkező – mert egy felelős szakember tudja, hogy minden csoport rengeteg időt és energiát igényel a személyes találkozással töltött időn túl is. Felkészülést, a dokumentációt, szupervíziós alkalmakat. Egy felelős szakember nem elsősorban a bevételekre optimalizálja a működését – bár természetesen nem mellékes szál a megélhetés sem – de a szakmaiság megtartása soha nem szenvedhet csorbát és nem írható felül semmilyen kényelmi vagy anyagi szemponttal.

Fejlesszétek az önismereteteket, építsétek magatokat, járjatok csoportokba – de tegyétek körültekintően 🙂

 

Add a nevedet az életedhez!

Ez meg milyen kérdés? Miféle ostobaság? Az én nevem, az én életem – hogyan is lehetne különválasztani őket?

Azt mondom, érdemes végiggondolni.  Érdemes alaposan megvizsgálni, hogy kinek az életét éljük. Kinek az értékrendszeréhez, vágyaihoz, céljaihoz idomítjuk a saját mindennapjainkat? A sajátunkéhoz? Vagy valamikor régen, valaki más mondta meg, milyenek legyünk, mivé váljunk, hogyan éljünk? Hol vannak a saját életcéljaink, amelyek saját belsőnkből fakadnak? Megvalósítunk azokból is valamit? Vagy kötelességtudóan, fogunkat összeszorítva teljesítünk egy olyan programot, amit mások képzeltek el és írtak elő nekünk? Ha nem találjuk a helyünket saját mindennapjainkban, ha nem okoz örömöt az, ahogyan élünk, ha folytonos, de nehezen magyarázható hiányérzet gyötör valami másért, mint ami van, akkor itt az ideje, hogy alaposan megvizsgáljuk, mi tart vissza, mi gyengít és mi hajt előre, mi erősít! Ha nem jó, ami van, változtatni kell. Nem feltétlenül szükséges 180 fokos fordulatot vennünk, van, hogy a 90 fok lesz a jó, lehet, hogy a 15 foknyi lesz a megfelelő – és az is előfordulhat, hogy mindössze egyetlen foknyit kell korrigálnunk a jelenünkben ahhoz, hogy a jövőnk a saját kiteljesedésünk legyen. Akkor fogunk tudni jól váltani, ha kellő önismeret birtokában magunkat kérdezzük arról, hogy mi az a cél, ami felé a legnagyobb örömmel mennénk, még ha esetleg nagyobb erőfeszítéseket kíván is , mint a mások által kijelölt úton való továbbhaladás. Egy coaching folyamat alkalmas arra, hogy tisztázni tudjuk, mit akarunk.

Adj esélyt magadnak, ismerd meg magad, és változz úgy, hogy az jó legyen neked – add a neved a saját életedhez!

Miért csoport?

Míg a tréninget a résztvevők elfogadják csoportmódszerként, a coaching és a terápia esetén ez nem mindig van így. Coachingból és terápiából azonban egymás mellett, azonos érvénnyel létezik egyéni és csoportos támogatás is. De úgy tűnik, míg az egyéni változatok kezdenek egyre inkább elfogadottá válni, a csoportos módszereket sok esetben fenntartással fogadja a megcélzott közönség. A főbb kérdések és ellenvetések a következők szoktak lenni:

Van pénzem egyénire is, miért menjek csoportba?

Miért kéne másokkal osztoznom egy szakemberen?

Nem szeretnék időben másoktól függeni!

Nem vagyok kíváncsi mások problémáira, az enyémet akarom megoldani!

Amíg a coach/terapeuta mással foglalkozik, addig majd rám nem jut elég idő.

Nem akarom ország-világ elé tárni a gondjaimat!

 Nos, kétségtelenül vannak olyan témák és olyan esetek, amelyek egyéni foglalkozást igényelnek, akár coachingról, akár terápiáról beszélünk. A csoportfoglalkozások nem ezeknek az egyéni megoldásoknak olcsósított, kevésbé hatékony vagy kevésbé minőségi változatai, a csoport egyszerűen mást tud adni, másban hatékony, másban jó. A csoportot ugyanúgy szakember vezeti, mint az egyéni üléseket. A csoporttal való munkának éppúgy megvannak a maga szabályai, mint az egyénieknek. Vannak témák, amelyek hatékonyabban, jobban feldolgozhatóak csoportban, mint egyénileg – a csoport ugyanis hozzáad, nem pedig elvesz. A csoport vezetőjének a felelőssége, hogy az adott téma alkalmas legyen csoportban való munkára és az is, hogy a csoport létszáma és összetétele a közös munkát segítse, ne pedig gátolja. Ennek érdekében az egyéni jelentkezéssel meghirdetett csoportos foglalkozások előtt nem ritka, hogy a csoportvezető a leendő tagokkal elbeszélget, de legalábbis írásos bemutatkozást kér – és néhány esetben visszautasítja a jelentkezést. Ez előfordulhat akkor, ha az adott csoport már betelt – ez témánként és módszerenként eltérő létszámot jelenthet. Vannak 3-4 fővel optimálisan működő csoportok és olyanok is, amelyek esetenként 20 főnél nagyobb létszámot is elbírnak. Előfordulhat az is, hogy az előzetes kérdőív, bemutatkozás vagy  interjú során az derül ki, hogy egy-egy személy az adott csoport dinamikáját kedvezőtlen irányba tolná el – a csoportvezető ebben az esetben várólistára teheti a jelentkezőt és értesíti akkor, amikor új csoportot indít, ahol már adottnak tekinti a várakozó személy adottságait és olyanokat vesz fel mellé, akikkel a leghatékonyabban tudnak majd együtt dogozni (példa lehet erre, hogy nem szerencsés, ha egy csoportot kizárólag olyan erős dominanciaigénnyel rendelkező egyének alkotnak, akiknek olyan túlzott erőfeszítéseibe kerülne az együttes munka, hogy a ráfordított személyes erőforrások több energiát emésztenének fel, mint amennyi az adott foglalkozás hozadéka lenne, így a vágyott coaching vagy terápiás cél elsikkadna az együttműködésre fordított erők közt)

Egy kidolgozott tematikával induló, megfelelő létszámú, jól összeállított csoport hatalmas erővel bír, ezért a csoportvezető tréner, coach vagy terapeuta személyes hatását felerősítheti, hatékonyabbá teheti, esetenként megtöbbszörözheti. A csoportok munkájához elengedhetetlen a titoktartás, a bizalom légköre – ezt a csoportot vezető tréner, coach vagy terapeuta feladata megteremteni, de a csoport minden tagjának felelőssége fenntartani. A közös munka során a csoporttagok mindegyike külön-külön tükröt tart minden egyes résztvevő számára, amelyben megnézheti magát. Visszajelzést adhat arról, hogy hogy működik az adott egyén társas közegben, társas viszonyok közt. Dicséreteik, elismeréseik többrétűek, többszempontúak. A kritikus megjegyzéseket finomíthatják, árnyalhatják mások – esetleg teljesen más előjelű – visszajelzései. A csoport referenciacsoportként működhet az egyén életében az adott témában és időszakban. A csoport lehetőséget teremt arra, hogy megismerjük mások működését, kívülről, mégis védett körülmények közt nézhessünk rá és reagálhassunk mások viselkedésére, gondolataira, alkotásaira. A csoport növeli a kooperációs készséget, amely elengedhetetlen akár a munkahelyi, akár magánéleti szituációkban. A csoporthoz alkalmazkodni kell – de a csoport is alkalmazkodik tagjaihoz. A csoport megtanít függeni és függetlenedni. A csoporttagok a későbbi életükben is megtarthatják kapcsolatukat, együttműködésüket, nem ritka, hogy barátságok szövődnek egy-egy hosszabban működő csoport munkája során. A csoportban mindig van olyan, aki nagyon másként működik, gondolkodik, reagál, mint mi – ezt a többszempontú nézőpontot máshol nehéz kontrollált körülmények közt megkapni. A csoporttagok sok témában megosztják egymással tapasztalataikat, ezért mintegy svédasztalt állítanak fel a többi csoporttag számára, ahonnan válogathatnak számukra rokonszenves, megtanulandó, alkalmazható verbális és nonverbális viselkedésekből, hatékony kommunikációs és egyéb megoldásokból. A csoport heterogenitása, sokfélesége sokféle új készséggel és tudással vértezeti fel a csoporttagokat. A csoportok a legnehezebb témák feldolgozásakor is tudnak együtt nevetni, a legvidámabb feladatokat is tudják hatalmas odaadással és komoly figyelemmel végezni. A csoport – legyen az tréningcsoport, coachingon részt vevő team vagy terápiás csoport – sosem hagyja magára az egyes tagokat: a csoport figyelmet ad, védelmet nyújt, megtart és támogat.

A kiégésről

A burn out szindrómát, azaz a kiégést a XX. század második felében írták le és kezdetben úgy tartották, hogy olyan civilizációs jelenség, amely azokat érintheti, akik valamely segítő foglalkozást űznek, akik nagyon sok olyan emberrel kerülnek kapcsolatba, akik a támogatásukra, segítségükre szorulnak – vagyis elsősorban orvosok, pedagógusok, szociális szakemberek.

Az elvégzett kutatások alapján a kiégésnek három okát különítették el:

az érzelmi túlterheltséget,

egyéni személyiségjegyeket, melyek a pályaválasztást is befolyásolhatták

és a kliensközpontú gondolkodást.

Azoknál a vizsgált személyeknél, akiknél megállapítható volt a kiégés, a kimerülés testi, szellemi és érzelmi síkon egyaránt megjelent.

Testi szinten észlelhető volt a krónikus fáradtság, általános gyengeség, legyengült immunrendszer, betegségekre való fokozott hajlam, az étkezési szokások és a testsúly változása (növekedése vagy csökkenése)

Érzelmi síkon a folytonos kimerültség, kedvetlenség, gyámoltalanság, reménytelenség és a helyzetből való kiúttalanság érzése voltak a főbb tünetek.

Szellemileg jellemző volt negatív beállítódás részint önmagukkal, részint a munkájukkal, részint általában a mindennapokkal szemben, ami sok esetben ahhoz is vezetett, hogy bántó, szenvtelen magatartással fordultak épp azokhoz, akiket támogatniuk kellett volna.

Mára kiderült, hogy korántsem kizárólag a segítő foglalkozásúaknál figyelhető meg ez a jelenség, hanem minden olyan tevékenység során kialakulhat, ahol magas a stressz faktor – így például külön szakirodalma van a magánéleti kiégésnek is. A helyzet fokozatosan alakul ki és érdemes minél előbb azonosítani, ha kiégéssel van dolgunk. Az azonosításban a fentebb leírt tünetegyüttesek mellett segíthet Freundenberger a kiégésnek tizenkét szintjét különböztette meg, amelyek lelki és fizikai tünetekben jelentkeznek:

1. A bizonyítási akarástól a bizonyítási kényszerig.

2. Fokozott erőfeszítés.

3. A személyes igények elhanyagolása.

4. A személyes igények és konfliktusok elfojtása.

5. Az értékrend megváltozása.

6. A fellépő problémák tagadása.

7. Visszahúzódás.

8. Magatartás és viselkedésváltozás (külső vélemény kritikaként hat).

9. Deperszonalizáció.

10. Belső üresség.

11. Depresszió.

12. Teljes kiégettség

Minél korábban ismerjük fel a jeleket magunkon vagy környezetünkön, minél korábban kérünk segítséget, annál kisebbek a sérülések és annál valószínűbb a maradéktalan gyógyulás. Merjünk segítséget kérni és segítséget felajánlani!

burnout 180527

GDPR

Minden kedves korábbi és jelenlegi tanítványom, ügyfelem!!

Azért küldöm Önnek/Neked ezt a levelet, mert e-mail elérhetősége/elérhetőséged szerepel a címlistámon – vagyis az elmúlt évtizedekben már vagy tréning, vagy coaching, vagy oktatás, vagy egyéb tanácsadás során kapcsolatba kerültünk egymással. Részt vett/vettél vagy érdeklődött/érdeklődtél nálam tréninggel, vagy coachinggal, oktatással vagy egyéb tanácsadással kapcsolatos események iránt.

Bizonyára már sok, mások által küldött levélből értesült/értesültél a május 25-én életbe lépett adatvédelmi rendeletről.

Ennek megfelelően arra kérem Önt/kérlek Téged, hogy ha a jövőben többé nem szeretne/szeretnél tőlem több tréninggel, vagy coachinggal, vagy oktatással, illetve egyéb csoportos vagy egyéni fejlesztéssel kapcsolatos levelet kapni, jelezze/jelezd nekem. Ezt bármikor a későbbiekben is megteheti/megteheted.

A rendelkezésemre álló neveket és email-címeket a múltban és a jövőben is csakis arra a célra használtam vagy fogom használni, hogy különféle tréningekről, képzési lehetőségekről tájékoztassam/tájékoztassalak, és a nálam lévő adatokat (név e-mail cím) természetesen egyetlen harmadik félnek sem adom át.

A jövőben igyekszem minél több friss tartalmat és programot tölteni az épp megújult honlapomra  ( http://nemethmarta.hu ) ezek egy részét e-mailben is szívesen kiküldöm – vagyis ha most a leiratkozást választja/választod is, újbóli érdeklődés esetén ismét felvehetjük egymással a kapcsolatot itt, a honlapon.

Ha véletlenül került volna fel erre a címlistára, mert nem képzéssel, tréninggel kapcsolatban leveleztünk egymással, kérem, mindenképpen jelezze, hogy mihamarabb törölhessem az Ön e-mail címét!

Köszönettel bármely korábbi együttműködésért, érdeklődésért – és remélve, hogy kapcsolatban maradunk

Németh Márta

www.nemethmarta.hu

A biztonságos megoldásról

Sokszor félünk váltani, változtatni. Biztonságosabbnak tűnik az, ami már van, amit már ismerünk – vagy amiről úgy véljük, hogy ismerjük.

Képzeld el, hogy hajótörést szenvedsz egy esti, partközeli hajókázás során. Sötét van, nem látod a társaidat, nem tudod, élnek-e még egyáltalán. Belekapaszkodsz a hajó egy darabjába. Szép nagy darab falap, lebeg a vízen, valamiben megakadhatott, nem is halad semerre, csak együtt mozog a vízzel, hullámzik a víz tetején. te pedig kapaszkodsz. A szilárd test, amit fogsz, amire támaszkodhatsz nagy segítség. Eleinte biztosan az: szilárd pont a hullámzó vízben. Kifújod magad, talán megpróbálsz rá felmászni, talán csak két kézzel kapaszkodsz, de a tested a vízben van. Érdemes-e elengedni a biztos támaszod? Első hallásra úgy tűnik, hogy nem. Jó érzés, hogy van mibe kapaszkodnod. Talán a fadarab elég nagy és elbír többeteket is. Talán társakra tehetsz szert a bajban, talán már nem vagy egyedül. Első hallásra talán már a kérdés is abszurd, hogy érdemes-e elengedni a biztos támaszod. Miért engednéd el? A bizonytalanért? Hiszen megtart. Bízol benne. Aztán kivilágosodik. Meglátod, hogy alig néhány száz méternyire van a part. A vidék lakott, a part népes most is: kikötő, strand, bárok, éttermek, napernyők. Kicsit messze van, de nem elérhetetlen. Ha észrevennének, talán segítenének is, vannak csónakjaik és vízi mentőik is. Kicsit talán ijesztő elengedni a sziklán fennakadt biztos fadarabodat, úgyhogy egyelőre kapaszkodsz, nézed a partot és a parti nyüzsgést. Egy nagy hullám kijjebb libbenti a sziklától a biztonságos fát, már nincs fennakadva, sodródik a hullámokkal. Azt veszed észre, nem a part, hanem a nyílt víz felé tart. Még mindig ijesztőnek tűnik, hogy elengedd, hátat fordíts neki és teljes erődből úszni kezdj – de már ijesztő a korábban menedéknek hitt fába kapaszkodni is. Egyik társad felül rá, hív, hogy mássz fel hozzá te is. Egy másik is felmászik, de ő nem hív magával senkit, kezdi lefejteni a kapaszkodó ujjaitokat, azt mondja, fél, hogy elsüllyesztitek a tutajt, amin ül. Valaki megunja a harcot, leválik a menedékről és úszni kezd a part felé. Néhány perc múlva már alig látjátok. Lehet, hogy belefulladt? Talán nem, mintha felbukkanna újra! Nemcsak felbukkan, de már közel van a parthoz, mindjárt a lábára állhat és kisétálhat. Micsoda mázlista! Akkor engedte el a biztosnak tűnő kapaszkodót, amikor az még közelebb volt a parthoz. Mióta elúszott a part felé, ti sodródtatok kifelé. Akkor kellett volna neked is lépni! Már késő? De később még inkább késő lesz. Az egyik hív, hogy mássz fel, a másik eltaszít, egy harmadik, aki veled együtt kapaszkodva úszik, rimánkodik, hogy ne hagyd magára. Nem mer elindulni, maradj vele te is! Fél a tengertől, de a tutajon ülő társaktól is. Egyre messzebb sodródtok a parttól, már kevésbé látszik. Többet kell már úszni, hogy elérd, nem biztos, hogy menni fog. De később még messzebb lesz és az éhezéstől, szomjazástól, kapaszkodástól, harcoktól majd egyre erőtlenebbé válsz. Elindulsz? Gyűjtöd az érveket, gyűjtöd a bátorságod, bizonytalankodsz – és közben távolodsz a céltól. Aztán veszel egy nagy levegőt és elindulsz. Arra, amerre te akarsz menni, a saját erődből, a saját célodnak megfelelően. Nem lesz könnyű út, de elindultál és közeledsz a parthoz. Úszol, néha vizet nyelsz, fáradsz, küzdesz, hiányzik a tutaj biztonsága, hiszen nincs mibe kapaszkodnod. Az egykor biztonságot nyújtó deszka és egykori társaid már nem látszanak. Továbbsodródtak – akár ki a nyílt tengerre, akár egy másik, távolabbi partszakasz felé.  De te egyre jobban látod a partot.  Nagy munka volt, sok erőt kívánt. Hamarosan leér a lábad, hamarosan kiérsz.

Semmi nem lehet rosszabb annál, mint hogy meg sem próbáltad.

Szétdarabolt erőforrások?

Sokan kérdezik, miért foglalkozom ilyen sokféle dologgal. Nem lenne elég csak a tréning? Vagy csak a coaching? Megint valami merőben új dologba kezdek a művészetterápiás tanulmányokkal? Mi lesz az eddig megszerzett tapasztalataimmal? Nos, én azt gondolom, hogy mindig ugyanazzal foglalkozom: a hozzám forduló emberek támogatásával, amely során az általuk vágyott változások eléréséhez kerülnek közelebb. De az eszköztáram valóban sokrétű, mert sokszínűek azok, akik hozzám fordulnak. Ahhoz, hogy támogatni tudjam őket, egyaránt kell tudnom dolgozni egyénekkel és kisebb – nagyobb csoportokkal is. Kell tudnom rövid tematikát kínálnom és hosszabb idejű módszert ajánlanom. Kell, hogy legyenek olyan szakmai ismereteim, amelyekkel szükség esetén konkrét szervezetfejlesztési tanácsot tudok adni – de kell, hogy legyen technikám arra is, hogy az egyéni vagy team coaching módszerét alkalmazva ahhoz segítsem hozzá a hozzám forduló egyént vagy szervezetet, hogy személyre szabott támogatásommal megtalálja azt az egyedi megoldást, amely számára az adott esetben a leginkább elfogadható és kivitelezhető. Úgy érzem, minden egyes megtanult módszer színesíti a palettámat, mind kompetensebbé tesz arra, hogy speciális problémákhoz is jól hozzá tudjak nyúlni. Növeli a hatékonyságomat az, hogy ügyfeleimet több irányból is támogatni tudom. Az, hogy a jó pap is holtig tanul, nem üres szófordulat vagy frázis: mindig van lehetőség, amellyel tovább tudok fejlődni – és ezt a szemléletet kínálom a hozzám fordulóknak is, méghozzá a különféle módszerek egymást támogató, kiegészítő erejével együtt.

A nézőpontról

A nézőpontról

Miben segíthet egy beszélgetéssorozat, vagy akár már egyetlen beszélgetés is? Nagyon sok mindenben! Például segíthet nézőpontot váltani. A szempontváltásra, nézőpontváltásra pedig azért lehet szükség, mert sokszor segíthet egy probléma megoldásában pusztán az is, ha máshonnan, újszerűen nézünk rá, ha körbejárjuk, ha vizsgálgatjuk – de léteznek olyan problémák is, melyeket érdemes hosszabban, komolyabban elemezni és alaposan megérteni is, mielőtt kezelni kezdjük őket.

Egyelőre ne tegyünk mást, mint nézzük máshonnan! Amit közelről néztünk, attól távolodjunk el, amitől messze voltunk, ahhoz lépjünk közelebb! Ha eddig jobbra volt tőlünk, nézzük meg bal felől is, ha háttal álltunk neki, szemléljük meg előről! Ha eddig sötéten láttuk, világítsuk ki, a világosan látszó dolgokat pedig ne csak nézzük, de szaglásszuk, tapintsuk is meg, próbáljuk meg másképp, akár olyannyira rácsodálkozva megismerni, mintha korábban sosem láttuk volna!

Mi történik, ha máshonnan és máshogyan tekintünk a dolgokra? Megváltoznak. Vagyis megváltozik a mi viszonyunk hozzá. És a korábban megoldhatatlannak tartott vagy érzett dolgok új körvonalakat, új színeket kapva új megoldások felé vihetnek el.

Ha vonaton utazunk és távolról nézzük a vonat mellett elsuhanó friss zöld tavaszi mezőket, kedvünk támad azonnal belehemperedni, a zöld szőnyeget lágynak, simogatónak, selymesnek képzeljük, hiszen olyannak tűnik a vonatablakból, mintha egy kézzel festett könnyű selyemkendőt fújna a szél… Ha leszállunk és valóban elkezdünk sétálni a mezőn, sok csalódás érhet: túl erősen fújhat a szél, a talaj egyenetlen, néhol vizenyős, süppedős, másutt szúrós gazok bújnak meg benne. A vonat melletti fűben nem ritka, hogy eldobott szemetet találunk, a bodros báránykáknak közelről szaguk is van s ürüléket is hagynak maguk után. Nem biztos, hogy még mindig szívesen belevetnénk magunkat a fűbe – de a csalódás mellett érhetnek bőven nem várt örömök is: találhatunk érett szamócát, láthatunk lepkét, gyíkot, földön fészkelő madarat, nyulat, érezhetjük a fű és a benne megbújó virágok friss illatát. Hallhatjuk a bárányok bégetését, a nyakukba kötött kolompot, szóba elegyedhetünk a juhásszal. Ugyanaz a mező, amit a vonatról láttunk, de már máshonnan nézzük, már másképp is ismerjük, már mások a terveink és az elvárásaink vele kapcsolatban. Aztán megint nézőpontot váltunk: gyalogolni fárasztóbb, messze még a falu, de jó lenne megint felszállni valamire, ha kicsit zsúfoltabb, levegőtlenebb is, mint a mező…

Vagy nézzünk egy budapesti buszmegállót: az üvegtáblák közül az egyik kitörve, a cserepek a megálló körül hevernek. Micsoda barbárság! Mekkora kár! Ez veszélyes is lehet – gondolhatjuk. A buszról leszálló kisgyerek viszont elvarázsolva mosolyog: nézd, mennyi gyönyörű, csillogó gyémántkincset szórt ide valaki! Ha hozzányúlnia nem is szabad, még hosszan gondolkodhat magában a kincsekről. Nagyobb gyerekek (akik már egyedül közlekednek) akár zsebre is tesznek egy-egy darabot az üvegcserépből. Már nem nézik gyémántnak, de még kincsként őrzik: ha átnéznek rajta, szivárványossá válik a világ. Aztán jön egy utcaseprő, felsepri a törmeléket. Közönyös vagy szitkozódik söprés közben – neki ez a munkája. Van munkája – ez megint teljesen másik szemszög.

A coach segít abban, hogy a megszokott nézőpontunkból kibillentsen, új szempontot mutasson, valamire rávilágítson, közelítsen vagy távolítson, megláttasson, észrevetessen dolgokat. Nem értékel és nem mondja meg, jó vagy rossz helyről néztük-e eddig a dolgainkat – ilyen feladata, ilyen felhatalmazása a coachnak nincs – de segít abban, hogy körüljárhassuk, ami foglalkoztat és észrevegyünk olyan dolgokat is, amelyeket eddig figyelmen kívül hagytunk – nem láttuk, mert túl közel volt, túl messzi volt, mert azt hittük, már ismerjük vagy mert észre sem vettük, hogy a dolog egyáltalán ott van.

Kicsoda a coach?

Egyáltalán kicsoda a coach?

Sokszor merül fel a kérdés leendő ügyfelekben, hogy vajon a coach az pszichológus-e. Nos, elképzelhető, hogy alapvégzettségét tekintve az – mint ahogyan az is elképzelhető, hogy nem az. A coach eredeti végzettsége bármi lehet, akár pszichológus is. Vagy szociológus, vagy orvos, vagy tanár, vagy közgazdász, vagy mérnök, vagy jogász, színész – és a sor szinte a végtelenségig folytatható.

A pszichológia, mint kiinduló szakma persze sok tekintetben „adja magát”. A hivatásszerűen lélektannal foglalkozó szakemberben sok adottságnak meg kell lennie, amely tulajdonságokat a jó coachnak is birtokolnia kell. A pszichológia, mint szakma azonban mintha kissé levette volna a kezét az egészséges emberek önfejlődését támogatóként kísérő lehetőségekről. A kutatók, laboratóriumi kísérletekkel foglalkozó pszichológusok külső szemlélőként megfigyelik alanyaik viselkedését, a klinikai pszichológia és a pszichiátria pedig a patológiás folyamatokra koncentrál inkább, kevésbé az amúgy egészséges egyén önfejlesztési törekvéseire, mindennapi életvezetési problémáira, konkrét döntési helyzeteire. Ez a terület megmarad tehát a coachoknak – akik viszont a pszichológiában szokásos módszertanhoz képest egy sor speciális technikát is alkalmaznak.

A coach tehát (optimális esetben) olyan szakember, aki életcéljának, hivatásának tekinti, hogy különféle szakmai vagy személyes döntéshelyzetekben, megoldatlan élethelyzetekben támogassa, segítse a hozzá fordulókat – és aki a jó szándékon túl ért is ehhez.

Mert a coachingot lehet tanulni, önálló módszertana és eszközrendszere van. Léteznek olyan iskolák, ahol coachokat képeznek. A felvételi eljárás és a belépési elvárások iskolánként eltérőek, a vizsgák viszont – akkreditált képzést véve alapul – nagyjából egységesek. Ez minőségbiztosítási okból van így, az ügyfél érdekeit szolgálja, hogy a kliens biztosan tudhassa, ha akkreditált intézményben végzett coachhoz fordul, az rendelkezik azzal a módszertani háttérrel, amellyel képes eredményes munkát végezni.

Mivel a coaching, mint szakma, viszonylag friss – különösen Magyarországon csak az utóbbi évtizedben kezd a nagyközönség számára is észrevehető módon teret hódítani magának – találkozhatunk olyan coachcsal is, aki tudását nem mélyítette el egyik coachinggal foglalkozó iskolában sem, pusztán saját személyes gyakorlatára hagyatkozik. Ha nem személyes ajánlás révén jutunk el valakihez, vagy nincs róla korábbi (esetleg más irányú) személyes tapasztalatunk, érdemes referenciát kérni attól, akihez fordulni szeretnénk – akár a végzettségéről, akár korábbi szakmai tapasztalatairól.

Hogy ne ártson, hanem valóban támogasson.

Ismerjem? Ne ismerjem?

Menjek egy vadidegenhez? Vagy forduljak az ismerősömhöz? Ki lehet jó coach számomra?

Jó hír, hogy bármelyikük lehet jó választás – viszont bármelyikkel lehet melléfogni is. A konklúzió? Ne az alapján válasszunk coachot, hogy ismerős-e korábbról vagy sem. Az aktuálisan megoldandó probléma jellege legyen inkább döntő – és olyat válasszunk, akiről úgy gondoljuk, hogy az adott probléma megoldásához a leghatékonyabb támogatást ő tudja adni. Az nagyon fontos azonban, hogy ha ismerőst választunk is coachnak, az adott kérdésben semmiképp ne legyen érintett!

Az idegenek közt pedig lehet válogatni. Az első megbeszélés szinte mindenkinél ingyenes – ez arra ad lehetőséget, hogy felmérjük, elég rokonszenves-e, eléggé hitelesnek ítéljük-e, meg tudunk-e bízni benne, elképzelhető-e, hogy egy ideig vele osztjuk meg a gondolatainkat – ezek a kérdések ugyanis nagyon fontosak annak az eldöntéséhez, hogy el tudjuk-e fogadni a segítségét a megoldás felé vezető úton.

Az első találkozás nemcsak az ügyfél, hanem a coach számára is tájékozódás jellegű: felkészült-e az adott kérdés megoldásában megfelelő támaszt nyújtani az ügyfélnek, képes-e vele hosszabb-rövidebb távon együttműködni – illetve megvizsgálja, hogy az ügyfél által hozott téma vagy problémakör valóban a coaching hatáskörébe tartozik vagy esetleg másfajta szakértelmet (orvos, pszichológus, stb.) igényel-e.