A nézőpontról
Miben segíthet egy beszélgetéssorozat, vagy akár már egyetlen beszélgetés is? Nagyon sok mindenben! Például segíthet nézőpontot váltani. A szempontváltásra, nézőpontváltásra pedig azért lehet szükség, mert sokszor segíthet egy probléma megoldásában pusztán az is, ha máshonnan, újszerűen nézünk rá, ha körbejárjuk, ha vizsgálgatjuk – de léteznek olyan problémák is, melyeket érdemes hosszabban, komolyabban elemezni és alaposan megérteni is, mielőtt kezelni kezdjük őket.
Egyelőre ne tegyünk mást, mint nézzük máshonnan! Amit közelről néztünk, attól távolodjunk el, amitől messze voltunk, ahhoz lépjünk közelebb! Ha eddig jobbra volt tőlünk, nézzük meg bal felől is, ha háttal álltunk neki, szemléljük meg előről! Ha eddig sötéten láttuk, világítsuk ki, a világosan látszó dolgokat pedig ne csak nézzük, de szaglásszuk, tapintsuk is meg, próbáljuk meg másképp, akár olyannyira rácsodálkozva megismerni, mintha korábban sosem láttuk volna!
Mi történik, ha máshonnan és máshogyan tekintünk a dolgokra? Megváltoznak. Vagyis megváltozik a mi viszonyunk hozzá. És a korábban megoldhatatlannak tartott vagy érzett dolgok új körvonalakat, új színeket kapva új megoldások felé vihetnek el.
Ha vonaton utazunk és távolról nézzük a vonat mellett elsuhanó friss zöld tavaszi mezőket, kedvünk támad azonnal belehemperedni, a zöld szőnyeget lágynak, simogatónak, selymesnek képzeljük, hiszen olyannak tűnik a vonatablakból, mintha egy kézzel festett könnyű selyemkendőt fújna a szél… Ha leszállunk és valóban elkezdünk sétálni a mezőn, sok csalódás érhet: túl erősen fújhat a szél, a talaj egyenetlen, néhol vizenyős, süppedős, másutt szúrós gazok bújnak meg benne. A vonat melletti fűben nem ritka, hogy eldobott szemetet találunk, a bodros báránykáknak közelről szaguk is van s ürüléket is hagynak maguk után. Nem biztos, hogy még mindig szívesen belevetnénk magunkat a fűbe – de a csalódás mellett érhetnek bőven nem várt örömök is: találhatunk érett szamócát, láthatunk lepkét, gyíkot, földön fészkelő madarat, nyulat, érezhetjük a fű és a benne megbújó virágok friss illatát. Hallhatjuk a bárányok bégetését, a nyakukba kötött kolompot, szóba elegyedhetünk a juhásszal. Ugyanaz a mező, amit a vonatról láttunk, de már máshonnan nézzük, már másképp is ismerjük, már mások a terveink és az elvárásaink vele kapcsolatban. Aztán megint nézőpontot váltunk: gyalogolni fárasztóbb, messze még a falu, de jó lenne megint felszállni valamire, ha kicsit zsúfoltabb, levegőtlenebb is, mint a mező…
Vagy nézzünk egy budapesti buszmegállót: az üvegtáblák közül az egyik kitörve, a cserepek a megálló körül hevernek. Micsoda barbárság! Mekkora kár! Ez veszélyes is lehet – gondolhatjuk. A buszról leszálló kisgyerek viszont elvarázsolva mosolyog: nézd, mennyi gyönyörű, csillogó gyémántkincset szórt ide valaki! Ha hozzányúlnia nem is szabad, még hosszan gondolkodhat magában a kincsekről. Nagyobb gyerekek (akik már egyedül közlekednek) akár zsebre is tesznek egy-egy darabot az üvegcserépből. Már nem nézik gyémántnak, de még kincsként őrzik: ha átnéznek rajta, szivárványossá válik a világ. Aztán jön egy utcaseprő, felsepri a törmeléket. Közönyös vagy szitkozódik söprés közben – neki ez a munkája. Van munkája – ez megint teljesen másik szemszög.
A coach segít abban, hogy a megszokott nézőpontunkból kibillentsen, új szempontot mutasson, valamire rávilágítson, közelítsen vagy távolítson, megláttasson, észrevetessen dolgokat. Nem értékel és nem mondja meg, jó vagy rossz helyről néztük-e eddig a dolgainkat – ilyen feladata, ilyen felhatalmazása a coachnak nincs – de segít abban, hogy körüljárhassuk, ami foglalkoztat és észrevegyünk olyan dolgokat is, amelyeket eddig figyelmen kívül hagytunk – nem láttuk, mert túl közel volt, túl messzi volt, mert azt hittük, már ismerjük vagy mert észre sem vettük, hogy a dolog egyáltalán ott van.